Gyermekkép 2021-ben

A cikk az Óvodai Nevelés módszertani szaklapjában 2021 áprilisi kiadásban jelenik meg.

Szerepem a nevelésben

Hosszas tűnődés után kezdtem bele ennek a cikknek a megírásába. Egyrészt,mert nem vagyok sem gyermekpszichológus, sem tudósa semmilyen témának, „csak” egy óvodapedagógus. Egy olyan óvónő, aki Magyarországon született és nevelkedett, egy szegedi fantasztikus óvodában tanulta ki az óvodapedagógus szakma minden csínját-bínját, majd felnőtt fejjel vágott neki az életnek külföldön, Németországban.
Nézetem a gyermekekről és gyermeknevelésről az évek során formálódott és alakult, melyhez hozzájárult a munkakörnyezetem,továbbképzések , Hessen tartomány nevelési és képzési terve („Hessische Bildungs und Erziehungsplan”) és Thomas Gordon,valamint a humanisztikus pszichológiai nézetek megismerése. Néhol igen hasonlóan, néhol más véleménnyel vagyok a gyermeknevelésről,mint azt az főiskolai éveim során tanultam és jónak véltem. Gondolataim alapjául a Hesseni nevelési terv és egyéb szakirodalom szolgál (lsd. lábjegyzet).

A fejlődéslélektani és idegrendszeri tanulmányok kimutatták, hogy minden ember születésekor működő érzékszervekkel jön a világra, „kompetens csecsemőként”[1]: kommunikál és kölcsönhatásban van az őt körülvevő világgal. Az első naptól kezdve megtapasztalja a gyermek, hogy az információfolyamatoknak  aktív részese, befolyással van a környezetére és a környezete reagál rá. A legkisebb gyermek is képes a szükségletei jelzésére, kifejezésére.  Az első gyermeki kommunikáció, amelyre a felnőttek reagálnak, az a sírás. Később hangokat kiadva, szavakat formálva majd mondatok alkotásával nyilvánítják ki egyre jobban gondolataikat és érzéseiket. A beszéd mellett metakommunikációs folyamatok sorozatait élik meg és egyre definiáltabban tudják kifejezni magukat mind verbális, mind non-verbális módon. Ez a felismerés fontos része a mindennapjaimnak: a legkisebb gyermek is képes saját magáról döntést hozni, amiben – korának megfelelőren- teret kell engedni és a legkisebb gyermeknek is tisztelni kell az érzéseit, gondolatait és véleményét. Ennek tudatában nem erőltetek semmi olyat a gyermekre, amit ő nem szeretne megtenni. Természetesen mindaddig amig rá nézve a döntése nem válik veszélyessé és összeegyeztethető az óvodai csoport életével. Csak olyan szabályokat hozok meg,amik elengedhetetlenül szükségesek. Ezeket is felxibilisen kezelem, felesleges korlátozások nélkül.

A Rogers féle humanisztikus emberkép kimondja, hogy minden személy az önmegvalósításra és autonómiára,azaz a függetlenségre törekszik.Az ember fejlődését a saját tapasztalatai és az énképe alakítja.[2] Azaz az egészséges fejlődéshez saját tapasztalatokra és egy valós énképre van mindenkinek szüksége.

Óvodapedagógusként fontosnak tartom,hogy ez a humanisztikus emberkép érvényesüljön a mindennapos nevelésben és ezt szem előtt tartva reagáljak autentikusan a mindennapos helyzetekre. Az óvodai nevelést egy hosszútávú folyamatnak,  és nem egy rövidtávú célnak gondolom. A cél maga a folyamat. Nem az a fontos, hogy a gyermek mit ér el, hanem az, hogy ezt miként teszi – elégedetten önmagával, kiegyensúlyozottan, nyomás nélkül és fenntartható belő motiváltsággal.

A gyermeknek, mint teljesértékű személynek is ugyan olyan törekvései vannak,mint a felnőtteknek: önmagáról és a vele kapcsolatos dolgokról döntést hozni. Ezen törekvések célja a teljes autonómia elérése, azaz a felnőttől való függetlenné válás.

Elsődleges célom óvodapedagógusként, tehát a gyermek támogatása az önmegvalósításra és önállóságra. Nem vagyok sem „jobban tudó”, sem okosabb, mint a gyermek. Más tapasztalataim vannak, mint neki és talán többet megéltem,mint ő, de erre  a tudásra a gyermeknek csak közvetve van szüksége. A gyermek elsősorban a saját tapasztalatai révén tanul, a saját hibái és eredményei motiválják. Azzal,hogy teret adok neki a tapasztalásra segítem elő a tanulási folyamatokat. Tudatában vagyok annak,hogy a folyamatos kontrollálás és „jobban tudás” nem befolyásolja pozitívan a fejlődési folyamatokat. Azaz nem elmondom neki,hogy mi a jó és mi a rossz, hanem hagyom,hogy élethelyzetekben megtapasztalja mindkettőt és maga döntse azt el. Amennyiben a gyermeknek más tapasztalatra tett szert, úgy azt is elfogadom.

A teljes elfogadottság és feltétel nélküli szeretet hajtja előre a gyermeki fejlődést, annak megtapasztalása,hogy elfogadottak. Egy hétköznapi példát Alfie Kohn említ: a gyermek játék közben hajlamosabb motiválatlanná válni és gyorsabban feladni, ha azt érzi,hogy a felnőtt beleszól abba,hogy mit és hogyan csináljon. Példának egy 1984-es tanulmányt hoz fel, ahol a gyermekeikkel játszó szülőket figyelte meg.  A szülők egyik csoportja beleszólt a gyermeki szabadjáték folyamatába („Oda tedd az építőkockát. Nem,nem oda. Amoda”). A másik csoport hagyta a gyermeket saját akarata szerint játszani, hagyta őket (rossz) döntést hozni és csak akkor ajánlottak fel segítséget,amikor a gyermeknek tényleg szüksége volt rá. Később a gyermekek egy másik, addig ismeretlen játékot kaptak, ezúttal a szüleik nélkül. Érdekes módon azok a gyerekek akiket előbb a szüleik instrukciókkal láttak el és beleszóltak a játékokba, hajlamosabbak voltak feladni a játékot, ahelyett, hogy megpróbálták volna kitalálni,hogy hogyan is működik a játék.[3]

Szerepem tehát NEM a gyermek aktív fejlesztésében és irányításában, hanem a gyermek  saját fejlődési folyamatainak aktív támogatásában van. Azzal,hogy hagyom a saját tempójában és érdeklődésének megfelelően fejlődni, támogatom az  önbizalma, önállósága  és önbecsülése fejlődésében és hozzájárulok a függetlensége lépésről lépésre való elérésében.

Nézetem szerint a gyermek nevelése passzívan történik az óvodapedagógus részéről, aktívan a gyermek részéről. Az óvodapedagógus, mint egy „tudományos kutatóasszisztens” van jelen a gyermek mindennapjaiban. Ő teremti meg a szeretetteljes, feltételek nélküli támogató légkört, amiben a gyermek saját tempójának megfelelően szabadon fejlődhet.
A gyermekek kérdezéskor választ szeretnének kapni. Mivel is adunk többet neki: ha megkapja a választ, vagy hogyha megkapja tőlünk az útmutatást a válasza megtalálására?! Kérdésfeltevéssel segítem és nem válaszadással. Hiszem, hogy a jó kérdésfeltevés a kulcsa minden gyermek nevelésének, mert ezzel tartom fenn a kíváncsiságát, érdeklődését és tudás iránti vágyát. A kihívás, a gyermeki érdeklődésből származó kérdésekre való közös válaszkeresésben rejlik, a közös kutatásban és a tudás közös erejű megszerzésében.

Tehát óvodapedagógusi szerepem a gyermeknevelésben a kíséret. Biztosítom számára a feltételeket, amik az önfejlesztési folyamatokat támogatják: biztonságos környezet, megfelelő tárgyi feltételek, elegendő idő a szabad játékra és támogató hozzáállás a hibák elkövetésekor. Fontos szerepem van a hibákról való gondolkodás kialakításában. Minden hiba egy lehetőség arra, hogy valami újat tanuljunk, valami jó történjen velünk. Minden hiba lehetőséget nyújt arra, hogy személyiségünk fejlődjön és többé váljunk,mint amik vagyunk.
A hibák, konzekvenciák nélküli megélése, fontos eleme a gyermek életének, így  az aktív kíséretnek is. Amennyiben a gyermek megtapasztalja a teljes elfogadottságot a felnőtt részéről és nem éri negatív élmény (büntetés), úgy nem fogja a kudarc élménye hátráltatni abban,hogy kijavítsa a hibáit. A hibák kijavítása megerősíti a gyermek személyiségét, fejleszti az önbecsülését és hozzájárul a kreatív gondolkodás kialakulásához. Tiltólistámon szerepel a gyermek bárminemű megalázása – legyen szó kiborított vízről, egy társával való agresszív megnyilvánulásról, csúnyán beszélésről vagy bármiről ami az én értékrendembe nem fér bele. Tehát nem adok büntetést, nem állítom ki a sorból és nem vonok meg tőle semmi olyan dolgot, amit a többiek megkaphatnak. A büntetés és szeretetelvonás nem viszi előre a tanulási folyamatokat, csak kondicionál.

Minden gyermek egy individuum, saját személyiséggel és egyedi képességekkel rendelkezik, ami a többi gyermektől őt különlegesség teszi. Minden gyermeknek saját fejlődési üteme van, minden képessége és kompetenciája sajátos módon és egyedi tempóban fejlődik. Mivel minden gyermek más és más, így az erősségeik és gyengeségeik is különbözőek. Ez egy nagyon fontos pont, amire nap,mint nap emlékeztetem magam: minden gyermeket egyedi módon, szituácótól függően kísérek a fejlődési folyamataiban. A differenciált nevelés lényege nem a sokféle foglalkozás és feladat felkínálása, hanem az,hogy a nap a gyermekekhez fordulva, őket bevonva – participatívan-terveződjön meg. A tervezési folyamat a gyermekek aktív részvételével történik. Azaz nem én egyedül tervezem el,hogy pontosan mit és hogyan csináljunk. Mint fentebb említettem, nem vagyok „jobban tudó”, én „csak” kísérő vagyok.

Perszonális és szociális kompetenciákat fejlesztek azzal, hogy megtanítom a gyermekeket a részvétel, saját vélemény és beleszólási jog fontosságára. Minden nap,amikor a gyermek megtapasztalja a szerepét a döntésekben, felelősséget vállal önmagáért és véleményéért. Emellett megtanulja,hogy a döntéseinek következménye van.
Azzal,hogy participatívan, azaz a gyermeket bevonva tervezem a napokat, figyelembe veszem a szükségleteiket, esetleges másságágukat, így adva lehetőséget számukra az alapvető emberi jogok megtapasztalására.  Véleményem szerint nincs fontosabb célja a nevelésnek annál,  minthogy a gyermek megtanulja tisztelettel kezelni önmagát és a környezetét – toleranciát tanuljon a mássággal kapcsolatban (legyen az fizikai, nézetbeli, kulturális, vallási vagy véleménybeli különbség).  Célom,hogy a gyermek önmagáért és embertársaiért felelősséget vállaló emberré váljon.

Tisztelettel kezelem, ha a gyermeknek nincs kedve valamihez vagy másként szeretné csinálni,mint ahogy én azt felajánlom neki. Ez az egyedüli módja, hogy a gyermek a saját tapasztalata révén tanulja meg ezen dolgok fontosságát. A példamutatás a szociális kompetenziák elsajátításakor nagyon fontos. Ahogy a gyermekkel bánunk,úgy fognak ők is embertársaikkal bánni. Ha mi nem hallgatjuk meg őket, nem vesszük figyelembe a szükségleteiket és másságukat, akkor ők is csúfolódni fognak egymással és türelmetlenné válnak. Viszont amennyiben a gyermek megtapasztalja, hogy  az egyik esetleges szabály ellenére is megtehet valamit,mert a helyzet úgy hozta,ezzel  közvetlenül megtanítjuk neki,hogy az egyén a fontos. Így válnak ők is tapintatossá és figyelmessé.

Ahogy Alfie Kohn mondja: „A gyermek azáltal tanul meg jó döntéseket hozni, hogy döntést hozhat. Nem pedig azáltal, hogy mások döntéseit követi”.

Hiszem és a mindennapjaimban gyakorlom, hogy csak szeretettel, odafordulással, szabályokkal és kivételekkel érdemes gyermekekkel foglalkozni. A gyermek példából tanul, mi vagyunk a példa. Ha minden pedagógus a nap végén magának csak egy kérdést tenne fel, az legyen ez: „Ha még egyszer most gyermek lennék, hogy érezném magam a felnőtt kori önmagam társaságában, szívesen lennék saját magam példaképe?”


[1] Martin Dorner: Der kompetente Säugling

[2] https://www.landsiedel-seminare.de/coaching-welt/wissen/persoenlichkeiten/carl-rogers.html#humanistisches-menschenbild

[3] Alfie Kohn: Liebe und Eigenständigkeit S. 72 – szabadfordítás


A cikket nyomtatva az Óvodai nevelés módszertani szaklap 2021 áprilisi számában találhatod meg.

Lapelőfizetés: https://www.sprint-kiado.hu/ovodai-neveles-elofizetes/

Ezt a publikált cikket INGYENESEN olvashatod az oldalamon. Ezen nem is tervezek változtatni,

Viszont TE is segíthetsz nekem! Amennyiben elégedett vagy a cikkemmel és továbbra is szeretnél ingyenes tartalmakhoz jutni, akkor ne habozz! Egyszeri, illetve havi átutalással támogathatod a munkámat. Ezzel járulsz hozzá a motivációm fenntartásához.
Ha megteszed, megköszönöm!

Támogasd a munkám egyszeri alkalommal!

Nagyon szépen köszönöm!

Szívesen támogatlak!

Támogasd a munkám havonta!

Nagyon szépen köszönöm!

Szívesen támogatlak!

Ha szeretnél a legfrissebb írásaimról értesülni, íratkozz fel!

[jetpack_subscription_form subscribe_placeholder=”Enter your email address” show_subscribers_total=”false” button_on_newline=”false” submit_button_text=”Feliratkozás” custom_background_button_color=”#010101″ custom_font_size=”undefinedpx” custom_border_radius=”0″ custom_border_weight=”1″ custom_padding=”15″ custom_spacing=”10″ submit_button_classes=”has-undefinedpx-font-size” email_field_classes=”has-undefinedpx-font-size” show_only_email_and_button=”true”]

Comments 3

  1. […] Szeretném hozzátenni, hogy nem vagyok a feladatlapok ellen. DE szerintem minél kevesebb feladatlap kell és minél több szabadjáték. Hiszem, hogy a gyermek önfejlesztő folyamatok által tanul. A felnőtt szerepe a nevelésben a körülmények biztosítása a teljes testi, lelki és kognitív fejlődéshez. Nem a felnőtt fejleszti a gyermeket, hanem a gyermek saját magát. Emellett arra kell figyelmet fordítani, hogy milyen szuper gyerekeink vannak, mennyi mindent tudnak és értenek. A pontos gyermekképről publikált írásomban olvashatsz többet IDE kattintva. […]

  2. […] a legfrissebb humanisztikus gyermekképből indulunk ki, hogy minden gyermek egyedi és a provokatív viselkedésük nem szándékos […]

  3. […] a legfrissebb humanisztikus gyermekképből indulunk ki, hogy minden gyermek egyedi és a provokatív viselkedésük nem szándékos […]

Comments are closed.