Ma rám kiabált a szomszéd kislány…
Hogy mit tettem?

Ma este 9 óra fele értem haza, a ház előtt a szomszédi kislány (4 éves) az anyukájával épp pakolt ki az autójukból.
A kislány sírt, anyuka pedig pakolt a csomagtartóban. Többnyire mindig váltunk pár szót a lépcsőházban velük, így most is megkérdeztem: “Sziasztok. Ó Pijácska, látom sírsz. Mi történt?”
A lány torkaszakadtából rám kiabált, vagyis inkább fület tépően sikított, majd odabújt anyuka lábához. Láthatóan nem akart velem beszélgetni…

- Tudjátok mit tettem
Abszolút semmit. Anyuka persze noszogatta az akkor már bömbölő kislányt, hogy “Pija, ezt nem illik, kérj Enikőtől bocsánatot”.
Én ennyivel lezártam a dolgot:
“Látom hosszú napotok volt. El is köszönök, majd máskor beszélünk. Hátha következőnek el tudod mondani mi a baj, mert sajnos a sikoltásból semmit nem értek. Holnap szívesen meghallgatlak. Jó éjt nektek!”
Miért nem kezdtem el moralizálni és miért zártam le a dolgot?
- Egyértelműen mindenki fáradt volt, főleg a 4 éves kislány.
- Anyuka egyedül neveli a lányt, pakolt az autóból, biztosan fejben máshol járt.
- Anyuka kellemetlenül érezte magát a gyermek viselkedése miatt és úgy érezte tennie kell valamit–> így ráerőltetve az akaratát, a gyermeket elnyomva, figyelembe sem vette a kislány lelki állapotát, érzelmeit csak rontott a jelenlegi amugy is rossz helyzeten, hogy a saját bűntudatán enyhítsen.
- Anyukának abszolút semmi szüksége a becsmérlő kritikára, pláne nem egy olyan helyzetben amiben amúgy is tehetetlennek érzi magát.
- Egy este nem lehet megváltoztatni sem a kislány, sem az anyuka nevelési stílusát, mi értelme is lett volna neki állnom papolni?!
Így felmentem a lakásunkba. Pár perc múlva viszont csengettek nálam. Anyuka húzza Piját az ajtómhoz: “Pija bocsánatot akar kérni.”
Hát nem akart, mert azzal a lendülettel kitépte magát anyuka kezéből és visszaszaladt a lakásukba sírva. Anyuka döntöttel el, hogy Pijának mit KELL tennie, mind ezt röpke 3-4 perc alatt. Aligha volt ideje a kislánynak megnyugodnia.
Láttam, hogy anyuka kellemetlenül érzi magát és tehetetlen mérges a kislányra, utána akart menni, visszahozni.
Én legyintettem és mondtam anyukának, hogy most ezt ne erőltessük, nem vagyok sem megsértődve, sem mérges nem vagyok. A kislány fáradt és azzal, ha ideráncigálja, maximum kierőszakol egy “Bocsánatot” a kislányból, amiből ő abszolút semmi nem ért, mert jelenleg a saját érzelmeivel van elfoglalva és nem tudja más helyébe még beleképzelni magát (koránál fogva). Majd holnap, ha kipihentebbek, megbeszélték és Pija magától szeretne bocsánatot kérni, csengessenek be megint. De jelenleg inkább hagyjuk rá, menjen mindenki aludni.
Sok ember vesz minket körül, akik az érzelmeikkel küzdenek. Gyerekek, felnőttek, öregek és fiatalok egyaránt. Fontos, hogy figyeljünk egymásra és igyekezzünk megérteni őket. Dacból cselekedni, vagy értelmetlen dolgokat elvárni felesleges.
Vannak pillanatok, amikor legyinteni kell és elfogadni, hogy a gyerek nyűgös, fáradt és nem szeretne még egy elvárásnak megfelelni.
4 évesen a világ óriási, akár csak az érzelmeink és mindezzel egy kis embernek kell megbírkóznia.
Adjunk nekik időt, fogadjuk el őket, szeressük őket és legyünk ott nekik. Beszéljük meg a történteket akkor, ha befogadóképesek (mondjuk másnap, amikor már kipihente magát és tud ránk figyelni).
Én ma csak a szomszéd “néni” voltam, nem pedagógus vagy kommunikációs trainer. Nem oktattam és elemeztem.
Azt tettem ami a legjobban támogatta az anyukát: elfogadtam őt is, ahogy az éppen akkor hisztis kislányát is. Mert ez rendben van, nekem is vannak rossz napjaim. A gyerekeknek is lehet..