Belefáradtam, hogy mindenre én emlékezzek

A gyereknevelés nem egy lineárisan működő rendszer, ahol a feladatokat egymás után szépen sorban kell elvégezni. A reggeli ébredést követően nem jön egyértelműen mindig az öltözködés, a reggeli, az óvodába menet és a többi. Sokszor a rendszer kesze-kusza és ebben a tevékenység hálóban kell emlékezni arra, hogy mik az aznapi feladatok és hogy mi mindent várnak el tőlünk, mire kell emlékeznünk. Én ebbe egyszerűen belefáradtam és nem vagyok hajlandó mindenre emlékezni és mindenért felelősséget vállalni.

Tornyosuló feladatok

Szülőnek vagy pedagógusnak lenni sok feladatban igen hasonló: mindre nekünk kellene emlékezni a gyerekkel kapcsolatban. Amennyiben több,mint egy gyermeked van vagy az óvodában egy csoportban dolgozol, pontosan tudod, hogy te vagy felelős: 

  • hogy mindenki evett-e eleget,
  • hogy mozogtak-e eleget,
  • hogy egészségesen esznek-e,
  • hogy beszerzésre, került-e az új benti cipő
  • hogy a gyerek, kiosztotta-e a szülinapi meghívókat,
  • hogy a tegnap elveszett kesztyű meglett-e,
  • hogy van-e elég váltóruhája,

és a többi, és a többi. Ismerős?

Kimondatlan hibáztatások

Az utóbbi időben rengeteg számonkérést kaptam, hogy elfelejtettem dolgokat a gyerekkel kapcsolatban – dolgokért nyösztettek, amik igazából NEM az én feladataim. 

“Még mindig nincs meg a Kriszta zoknija?! Ez már a harmadik pár ebben a hónapban, ami elveszik, nem hiszem el, hogy nem lett meg.”
→ Érzed? Kimondatlanul, de én vagyok egyedül hibáztatva. Pedig a keresés épp annyira a gyermek feladata is, mint az enyém. (Főleg, hogy ebben az esetben egy 6 évesről volt szó.)

“Akkor ma sem voltatok kinn az udvaron? Hihetetlen, hogy egész nap a négy fal között ültök.”
→ Érzed? Elvárás van, de véletlen se kérdezi meg senki, hogy egyedül voltam-e 20 gyerekkel aznap és megoldható volt-e egyáltalán az udvarra menet.

Természetesen vannak példáim arra is, amikor a szülőket hibáztatják feleslegesen a pedagógusok:

“XY még mindig verekedős, nem változik a viselkedése.”
 → Érzed? A pedagógus várja el, hogy a szülő egy olyan problémát oldjon meg, ami az óvodában történik. Ráadásul a viselkedésbeli változások nem egyik napról a másikra történnek, pláne nem direkt módon befolyásolhatóak.

“Rengeteg csúnya szót használ a lányod, szerintem túl sok felnőtteknek szóló filmet engedsz neki nézni.”
→ Érzed? A pedagógus rögtön ítél és megbélyegez téged, csak téged hibáztat a helyzetért.

Ezt a listát sorolhatnám, de azt hiszem érzed…
A hibáztatások sokszor alattomosan és burkolva érkeznek, amit abban a pillanatban fel sem fogunk. Mindkét oldal igyekszik a másikra hárítani bizonyos problémákat.
Hogy miért? Szimplán egyszerűbb a változást a másiktól elvárni, mint tenni érte.

Ez most így van ma,

Két választásom maradt: vagy beteget jelentek és kipihenem magam, amivel a munkatársaim és a szülőket csak mégjobban terhelem  VAGY szimplán javítok a hozzáállásomon, mert ezt már nem tudtam kiegyensúlyozottan tovább csinálni.

Azzal, hogy átgondoltam magamban az elvárásokat és a jelenlegi körülményeket, tisztán kezdtem látni: szinte mindneki CSAK magára és a kis mikrokörnyezetére fókuszál és nem látja az egészet. Nem látja a túlterheltségem és nem is érdekli az én gondom. Nyilván, mert ő is túlterhelt és millió egy gondja van. Ezzel nincs is baj és rendben van, természetes, hogy mindenki elsősorban a saját igényeivel foglalkozik. 

Nekem is ezt kell tennem.

Ezért kell nekem változnom és nem elvárni, hogy ők mind kilépjenek a mókuskerekükből. Így szépen lassan, magamévá tettem a “Ez most így van ma, ahogy van” hozzáállást.

"Igazából meglepődtem, mert csak beszélgetni akartamveled a demokratikus nevelésről és a végén önreflexióban kaptam segítséget. Úgy látom, először nekem kell változni, hogy a gyerekemnek tudjak segíteni."
P. Ferencné
édesanya

Van, amiért felesleges idegeskedni

Érdekes módon, elkezdett megváltozni pár dolog. Azzal, hogy a környezetem felé is kommunikáltam, hogy ez most egy ilyen nap, azt éreztem, hogy ők is tudnak ehhez alkalmazkodni. Ugyanis ha ők felejtettek el mondjuk tornafelszerelést hozni, akkor is ezt mondtam nekik: “Ez most így van ma, ahogy van, akkor az XY harisnyában tornázik.” és pont, nem zsörtölődök tovább.

Minek is stresszelni egy olyan dolgon, ami épp úgy van, ahogy van és nem tudjuk megáltoztatni? Sőt, ha 10-edjére nem hozta be a tornafelszerelését, akkor tizedjére tornázik harisnyában. Maximum elmesélem a szülőknek, hogy ennek milyen hátrányai vannak, de ha ezek után sem figyelnek rá, akkor ez van, elfogadom őket úgy, ahogy vannak. Én nem tudok mindenkiért felelősséget vállalni és mindenki gondolkodását megváltoztatni.

Vannak dolgok, amik NEM AZ ÉN GONDJAIM, ezért teljesen felesleges is összevesznem emiatt bárkivel is.

Az idegeskedést magunknak választjuk

Az önszeretet nem egoizmus, hanem egy hosszútávú megelőzése a kiégésnek.

Az önszeretet a saját gondolataim védelme a kártékony stressz ellen, amiért én vagyok a felelős. Nem hibáztathatok senkit azért, mert ideges vagyok és nem tudok a munkámra koncentrálni. A viselkedésükre való reakcióért én vagyok felelős, ami egy nehéz tanulási folyamat volt. 

Előbb utóbb mindenki rájön, hogy nem a másik idegesít fel, hanem én választottam azt, hogy idegességgel reagáljak. És ha az idegességet én választom, akkor azt is választhatom, hogy nyugodt maradok.

Érdekel az önszeretet?

Van az úgynevezett "10 babszem" módszer, ami egy igazán praktikus módszere az önszeretet gyakorlásának. Akár pedagógus vagy, akár szülő, érdemes elolvasni, hogyan is működik ez.

Olvass bele!